Hogyan vegyem rá a PDA-s gyerekem arra, hogy….?

Azt látom, nagy az igény arra, hogy legyen több szó a PDA-ról, szeretnétek olyan információkat, amik használhatóak a mindennapokban.

Megpróbálkozok egy nagy falattal: egy sorozatban összeszedni minél több fontos információt, úgy, hogy abból egy használható dolog legyen.

Nem egyszerű úgy írni a PDA-ról, hogy az ember nem ír a saját családi életéről, de mégis ez fog történni. Nem lesznek konkrét történetek, mert ezek nem csak az enyémek. Az általánosságok mögött halljátok meg, hogy saját tapasztalatok is szólnak belőlük. Egyéni konzultáción, csoportokon tudok nyilatkozni saját megélésekről.

Nincs könnyű helyzetben, aki PDA-s gyereket nevel és értem, hogy a mindennapokban bevethető, praktikus dolgokra vagytok a leginkább kíváncsiak. A témával eltöltött 8 évem azonban azt a tapasztalatot hozta, hogy a konkrét praktikákon túl másra is szükség van hosszú távon.

A gyerek ugyanis nem egy légüres térben létezik, hanem elsősorban családban (meg aztán nyilván a tágabb környezetben). Minden szituációban minimum két nézőpont van és a helyzetet mindig több ember működése alakítja és ettől még nem arról van szó, hogy bárki hibás lenne azért, ami nehéz. Sokkal inkább arról, hogy miközben a gyerek működését nem tudjuk megváltoztatni, a saját működésünkre lehet rálátásunk és arra tudunk hatni.

A neuroaffirmatív szemlélet egyik fontos célja, hogy segítsük a gyerekeinket megérteni és elfogadni a saját működésüket. De ezt nagyon nehéz úgy megtenni, ha közben mi magunk sem értjük igazán a sajátunkat. Nem azért lesz szó sokat a szülőről, mert benne keresném a problémák okát, hanem azért, mert ugyanaz a kíváncsiság, megértés és elfogadás, amit a gyerekünk felé szeretnénk képviselni, önmagunk felé is fontos.

Arra, gondolom nem sok mindenkinek van lehetősége, hogy félretegye a gyereknevelést, elvonuljon és összerakja saját magát, így ez egy párhuzamos feladat, ami nyilván sokszor egy plusz teher. Amit talán a leghamarabb dobunk el, talán a legnehezebb magunkra is időt és energiát kicsikarni magunkból. De az én tapasztalatom szerint sok családban eljön az a pont, amikor már nem lehet csak a gyerek működésével foglalkozni.

Kinyitni azt az ajtót, amit önmagunk megértése jelent, sokszor egy nagyon nehéz feladat. Sokan lehetünk, akik ezt sosem tanultuk, sosem gondoltuk, hogy fontos, hiszen a lényeg az, hogy ne nyafogjunk, összeszorítsuk a fogunkat és elvégezzük a dolgunkat. Sokan lehetünk, akik nem vagyunk kapcsolatban a saját igényeinkkel, nem gondoljuk, hogy lehetnek igényeink.

Egy neurodivergens gyerek, főleg egy PDA-s gyerek nevelése esetén különösen gyakran előfordulhat, hogy felszínre kerül az, amit nem kaptunk meg sosem, vagy akár az is, amit nem tudtunk megadni egy idősebb gyerekünknek.

Így hát kifejezett fókuszt kap majd az, milyen szülőnek lenni ebben az egészben, mit tehetünk magunkért, magunkban. Nem azért, mert a gyerek nehézségeinek oka a szülő lenne, hanem mert a saját működésünk megértése az egyik legfontosabb eszközünk lehet abban, hogy jobban értsük és támogassuk a gyerekünket is.

Szóval nem kis út előtt állunk és elő se vettük még, hogy van-e PDA vagy nincs…

A fókuszban a PDA lesz, de a PDA nem csak a PDA-ról szól. Felnagyít olyan jelenségeket, amelyek valójában sok gyerek esetében jelen vannak, csak kevésbé látványosan.

Annak a szemléletnek, amit az ember megért, ha behatóan foglalkozik a PDA témájával és átalakítja a gondolkodását, bizonyos elemei (kielégítetlen szükséglet a viselkedés mögött, a biztonság, bizalom, kapcsolat fontossága, az egyéni igények feltárása és az alapján az elvárások alakítása) kiterjeszthetőek a különféle neurodivergens állapotokra, sőt igazából bármilyen emberre.

Amiket megosztok, azért osztom meg, mert hiszek bennük, mert a saját családunkban és sok más család történetében is láttam működni. De nem vagyunk egyformák, lehetnek más utak is. Így nem az a cél, hogy bárkit meggyőzzek. Ha a te megéléseid nagyon mások, abból is tudok, tudunk tanulni, de kérlek számodra se a meggyőzés legyen a cél, hanem a megosztás, a közös gondolkodás.

A célom, hogy itt legyek azoknak, akiket az általam képviselt gondolatok megszólítanak. Hogy gyújtsak valamiféle világosságot egy alagútban, amiben én előbbre járok már. Teljes térképet vagy pontos útvonalat adni nincs lehetőségem, hiszen mindenki útja más, de van már tapasztalatom jópár fájdalmas kitérővel. És szeretném ha tudnád, nem vagy egyedül abban, amit megélsz!

És akkor vissza az első kérdéshez, de akkor hogyan vegyem rá? A megoldások helyzetenként, gyerekenként és családonként változóak. Azzal igyekszem majd segíteni, hogy megmutatom, hányféle tényező befolyásolhatja a helyzeteket, milyen módszerek segíthetnek a döntéshozásban és mindaz, ami jól hangzó eszmefutattásnak tűnik csak, hogyan építhető be a gyakorlatba, hogyan válhat belőlük a mindennapokban hasznos eszköz.